GONDOLATOK

Az élet törvénye a változás VI.

Ha a múltunkat ismerjük, megértjük a mát is. A személyiség mint a lélek eszköze Személyiségünk három Én-részből áll:a testi ÉN-ből, az érzelmi ÉN-ből és a gondolati ÉN-ből. Egy teljesen kifejlődött személyiségnél ez a három ÉN már egy harmonikus egységet alkot, melyben egyik sem fontosabb vagy értékesebb, mint a másik. A léleknek egységes és minden helyzetben működőképes eszközre van szüksége ahhoz, hogy előre tudjon haladni az útján.

Ám a bennünk lévő háromság összehangolása sokáig tart. Utunk elején elsősorban a testünket szeretjük, annak minden adottságával, képességével, teljesítményével együtt, és főleg testi ÉN-ünk tölt el büszkeséggel minket. Ám – már az Atlantisz óta – nagy érzelmekre is képesek vagyunk, és szívesen merülünk el egy csillogó érzelemvilágban, egy olyan világban, ahol érzelmi ÉN-ünk a reménytől a félelemig, a hatalmas boldogságérzettől a legmélyebb kétségekig újra és újra ide-oda sodródik. Vagy ÉN-ünk a gondolati síkon ragad, a körülötte lévő világot hűvösen, távolságtartóan értékeli, és nehézséget jelent számára a közelség, és az állandóan változó élet.

Míg ki nem alakul az egyéni, mindent átfogó és teherbíró személyiségünk, addig az előző életeinkből magunkkal hozott, még bennünk munkálkodó szokások között élünk, vagy a minket körülvevő és ránk hatást gyakorló környezetünk értékeit követjük. De a személyiség nem az örök ÉN-ünk, hanem elsősorban egy eszköz, amin keresztül a lélek meg tudja tapasztalni az életet. Ezért érezzük azt, legtöbbször életünk csúcspontjain, hogy elérkezett az idő arra, hogy képességeinket már ne csak a mi kis ÉN-ünk érdekében használjuk, hanem lelkünk életcéljának elérésére is.

Lelkünk halk hangja az, ami rámutat az élet valódi céljaira, és változásra buzdítja a sugárzó személyiséget. Csakhogy büszke ÉN-ünk ezeket a kihívásokat nem szívesen hallja meg, és egyáltalán nem szívesen teljesíti. De lelkünk egyre határozottabban érezteti velünk, hogy változtatnunk kell, valamit fel kell adnunk ahhoz, hogy valódi ÉN-ünk, a lelkünk növekedni tudjon, és egyre inkább ki tudjon bontakozni. Talán itt az ideje munkát váltani, gondolati síkon új irányba fordulni, rendezni az érzéseinket, vagy… Ám a lélek egyre növekvő tudatossága elindíthatja az újraorientálódás kríziseit is, ami manapság olyan elterjedt.

Ezért ha mi magunk még nem állunk készen megtenni a szükséges lépéseket, előfordulhat, hogy a sors segít, és cselekvésre késztet. Az adott körülmények között ez tűnhet úgy, mintha váratlanul és látszólag elkerülhetetlen módon történne, és időnként az a benyomásunk támad, mintha irányíthatatlan erőknek lennénk kiszolgáltatva. Mégis, ha bíznunk abban, hogy ami történik, céllal történik, akkor azt tapasztaljuk, hogy csupán azt vesztettük el, ami a további utunkon amúgy is csak akadályozott volna minket.

Napjainkban sok lehetőségünk adódik arra, hogy belepillantsunk legmélyebb mélységeinkbe, és megkeressük azt, hogy kik vagyunk valójában, és mik azok a valódi értékeink, amik eddigi életünk során kevésbé kerültek elő. Persze mindig nagy a kísértés, hogy a kellemetlen tapasztalatok és sorscsapások során bűnbakot keressünk, és rá hárítsuk át a felelősséget a sorsunkért. Pedig ezek a helyzetek számunkra fontos tapasztalatot jelentenek, és lehetőséget biztosítanak arra, hogy használjuk saját kreativitásunkat, megerősítsük állhatatosságunkat, és felismerjük a már meglévő tapasztalatainkat.

ÉN-ünk három – fizikai, érzelmi és mentális – része évezredeken át, számtalan inkarnáción keresztül tanulja az ÉN eggyé válását. Mert a személyiség mint a lélek eszköze csak egy helyettesítő színész az élet színpadán, általa tudja a lélek, az örök ÉN-ünk a változás és fejlődés útjait bejárni. Idővel tudatunk is megnyílik az élet értelme és lelkünk céljai felé, és egyre inkább képessé válunk felfogni a lélek síkjáról áramló finom energiákat is.

Célunk tehát az, hogy tudatossá váljunk, felébredjen bennük az elhatározás, és felismerjük, hogy az életnek van értelme, és egy határozott cél felé halad.