2018. március 1.
A megbocsátás a belső szabadsághoz vezető út
Mert a kérdés: Azt akarjuk, hogy igazunk legyen, vagy boldogok szeretnénk lenni? A belső szabadsághoz vezető első lépést akkor tesszük meg, ha elfogadjuk, hogy történnek olyan dolgok, amelyeken többé nem tudunk változtatni. Vannak olyan élethelyzetek, amelyek „gyakorlóterepek”, és valójában a „növekedés ajándéka” rejlik bennük. De az első reakciónk a minket megrendítő eseményekre általában ösztönös, és hajlamosak vagyunk arra, hogy gyorsan másokat hibáztassunk anélkül, hogy átgondolnánk saját szerepünket a történtekben. Ismerjük egyáltalán az élettel kapcsolatos megszokásainkat? Spontán reagálunk, vagy vállaljuk a felelősséget, és aztán annak megfelelően kezeljük a helyzetet? Miért olyan alapvetően fontos a megbocsátás? Mert ha nem bocsátunk meg, magunkat mérgezzük meg a saját gondolatainkkal, és betegek leszünk. Függetlenül attól, hogy esetleg csak olyan apróságokról van szó, mint hogy valaki nem adja meg az elsőbbséget, vagy egy kollégánk hazugságokat terjeszt rólunk, vagy megtörik a bizalom. A „tettes” csak odacsap egyszer, és ennyi volt az egész. Mi azonban felerősítjük ezt az ütést, mikor újra és újra lejátsszuk lelki szemeink előtt az esetet, és felkorbácsoljuk a negatív érzelmeinket. Feltépjük a sebeinket, áldozatnak érezzük magunkat, és többé nem találjuk magunkban a békét.
Ebből a negatív energiakörből csak megbocsátás által tudunk kiszabadulni, magunk mögött hagyva az események terhét, negatív érzéseink súlyát, hogy teljes bizalommal újra előre tekintsünk. Természetesen senki sem állítja, hogy könnyű megbocsátani. Még kevésbé az, ha azok, akik megbántottak minket, nem sajnálják, amit tettek, és nem hajlandóak bocsánatot kérni. Ilyenkor minden az ellen hadakozik bennünk, hogy a fájdalom okozója ilyen egyszerűen megússza. Olyan, mintha a megbocsátással letagadnánk azt, hogy igazságtalanság történt velünk, és nem akarunk a „buták” lenni, akik mindig csak engednek. Ám közben elfelejtjük, hogy ha haragot tartunk, és ez uralja az életünket, akkor az egónk győz, és hamarosan az fog teljesen uralni minket. Az az egó, ami békétlenséggel, irigységgel, félelemmel, kétséggel és rosszindulattal kötődik össze.
A megbocsátás még ősrégi sebeket is képes begyógyítani, éppen úgy, mint a pszichoterápia, és ezért éppen olyan hosszú ideig is tarthat. Mert az egyéni érzéseket nem elfojtani, hanem feldolgozni kell, amihez térre és időre van szükség. Hiszen a megbocsátással nem befedjük vagy visszaszorítjuk a negatív érzéseket, hogy azok ne törjenek a felszínre, hanem feldolgozzuk azokat. Ezért nagyon egyedi, hogy kinek meddig tart, míg igyekezete által újra megnyílik az ajtó mind a saját belső béke, mind az emberek közötti béke felé.
A megbocsátás minden nagy vallásnak az egyik legfontosabb alaptana, ami nélkül nemcsak az emberi együttélés, de az egyéni gyógyulás sem lenne lehetséges. Micsoda vigaszt jelent az, hogy egy isteni terv, a sors, mint egy vezető kéz egyengeti utainkat, és lehetőséget nyújt a változásra és a növekedésre. A sebekhez és negatív gondolatokhoz való ragaszkodás mindig súlyos testi és lelki következményekkel jár. A megbocsátás „a szív cselekedete”, ami elsősorban az Istennel való kapcsolatról szól a szívünkben és a lelkünkben, a kapcsolatról, ami a másik emberen keresztül köt össze minket az univerzummal és a kozmikus energiákkal.
De talán mindenekelőtt saját magunknak kellene megbocsátanunk. Megbocsátani, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy időnként negatív gondolataink vannak, és hogy még mindig nem tudunk saját magunk lenni. Mert csak akkor leszünk képesek másoknak megbocsátani, ha magunknak már megbocsátottunk, ha elfogadtuk az emberi gyengeségeinket, ha magunkkal szemben is képesek vagyunk elnézőbbek és megértőbbek lenni. Csak így tudjuk embertársainkat is minden másságukkal együtt, előítéletek nélkül elfogadni, és szeretettel, félelem nélkül eléjük állni.
Mert ha még nem ismertük fel saját bűntudatunkat, a vádló érzéseinket másokra vetítjük ki. Ha még nem ismertük fel saját erősségeinket és gyengeségeinket, akkor mindazt, amit elítélünk, a velünk szemben állóban tapasztaljuk meg. Ezért minden találkozásban egy lehetséges „ellenséget” látunk, ami állandó félelemmel tölt el minket. Az előző életeinkből hozott tudat alatti rossz lelkiismeretünk állandó félelmet okoz. Bizalmatlanná válunk, és mindenhonnan támadásra számítunk. Ez a tudatalatti félelem felelős a sokféle szenvedély, a depresszió és a pszichoszomatikus betegségek kialakulásáért is.
Ha nem tudjuk a sérüléseinket megbocsátani, a saját egónk veszi át a főszerepet. És ha az egónk kerekedik felül, akkor elfelejtjük az életet éppúgy, mint a szeretetet.
A megbocsátás annak az eldöntése, hogy miként reagálunk egy sérülésre. Hisz csak rajtunk múlik, hogy a fájdalmat vagy a szabadságot választjuk. Hogy áldozatnak tekintjük magunkat, vagy felismerjük a lehetőséget, hogy a múltat újraértelmezzük, és magunk mögött hagyjuk.
A megbocsátás a kihívás a szellemi fejlődéshez. Hiszen mindennek mélyebb értelme van. És ha az az érzésünk, hogy valami még nincs rendben az életünkben, akkor őszintén kérdezzük meg magunktól, van-e valami vagy valaki, amit vagy akinek még meg kellene bocsátanunk.
Eva Gostoni
- spirituális tanító és írónő gondolatai a fejlődés mindennapjainak lépéseiről, a múltban gyökerező személyiségünkről, a lélek egyre tudatosabb részvételéről az életben.
